2010. július 22-én, csüt 19h
Pittsburgh Youth Philharmonic Orchestra INGYENES KONCERTet ad a Duna Palotában (1051 Budapest, Zrínyi u.5.)
Műsoron: Corelli, Vivaldi (Tavasz), Bach, Mendelssohn (Szentivánéji álom - Nászinduló), Johann Strauss (Radetzky induló)
és amerikai klasszikusok: Leonard Bernstein (West Side Story), John Philip Sousa, Henry Mancini (Volt egyszer egy Vadnyugat).
A BELÉPÉS DIJTLAN!
Mint minden év július elején, idén is sor került az oberbergi, felső hegyvidéki léggömb csapatok hagyományos Night Glowjára (éjszakai fényáradat), ami Nümbrechti Fények Fesztiváljának védjegye már.
Igen, igen, igen!
Ritka élményben lehetett részem a ballon csapatunkkal. A lelkesedésem végtelen és szüntelen a ballonsport iránt, hiába nem tudok már felszállni. Merthogy lentről is gyönyörűségesek a hőlégballonok. Bármilyen veszélyes is, gyönyörtkeltő, ahogyan a ballonisták a színben és fényáradatban úszó ballonokat rock és klasszikus zenére világították és tartották a földön.
Ha nem tudom, hogy sokan lesznek, tényleg csak ámultam volna. Idén mintegy ötezer látogatónál többen érkeztek megtekinteni a valószínűleg egyedülálló tradicionális ballon fesztivált, és az azt követő tűzijátékot a Nümbrecht Parkban.
Tudom, mennyire hivatalosan és PR-szövegszerűen hangzik, és már önmagam is kinevetem miatta, de igaz: az csak emelte a hangulatot, hogy a Night Glow ballonjáték előtt a német labdarugó válogatott 3-2-re győzött az uruguay csapat ellen a futball VB-n.
"A patkányok képezték a legnagyobb egyedszámú populációt. Ott hemzsegtek a bozótosban, éjjelente sorokba rendeződve meneteltek a tengerparton, ellepve a nedves sziklákat. Egyik-másik akkora volt, mint egy lepényhal. Azután a négy, különös, késő nyári nap után éveken keresztül vizsgáltam a viselkedésüket, az északi partra néző domb egyik sziklahasadékából. Lenyűgözött a felfedezés, hogy néhány egyed megpróbál úszva átvergődni a Paddock-szigetre, amely nem volt több egy homokkal teleszórt sziklazátonynál, és amelyet a nap huszonkét órájában víz borított. Amikor az apály elérte a mélypontot, és a sziget egy-két órára előbukkant, mindig akadt nagyjából egy tucat patkány, amelyik megpróbált átúszni, de a partmenti erős hullámzás mindig visszadobta őket.”
Hogy találtam rá: Állandó jó barátságban vagyok a kiadó könyveivel.
Miért: Lehan, Kenzie-Gennaro regényeit egymás után falom, és nem untam még meg őket.
A Viharszigetet ha valaki nem olvasta, akkor a mozi változatát látta, ha valaki nem látta a mozi változatot, akkor olvasta. Mert kötelező darab. Az Agave Kiadó is újra kiadásra ítélte, a reklámértéket látva benne. Így persze nem igazán izgalmas az alaptörténetet boncolgatni. És mégis, mert annyira jól ki van találva, mert annyira nem ereszt a hangulata és mert annyira izgalmas.
"Sok éve már, hogy utóljára láttam a szigetet."
Képzeljük magunk elé az ötvenes évek Amerikáját, a világháború után beköszönt a 'hidegháború' időszaka. 1950-ben kezdődik a Koreai háború, mely során az Egyesült Államok Dél-Koreát támogatja a Szovjet-szövetséges Észak-Koreával szemben. Eisenhower (1953-1961) alatt tovább nőnek a feszültségek a SZU és az USA között. Mindkét állam fokozza a nukleáris fegyverek gyártását (fegyverkezési hajsza) és folytatódik az űrkutatási verseny. És az 1950-es évek legfontosabb belpolitikai eseményei közé tartoztak az amerikai feketék polgári jogi mozgalmai is, melyek legkiemelkedőbb alakja Martin Luther King volt.
Ebben az Amerikában, 1954-ben található Ashecliffe Elmegyógyintézet, ahol a legveszélyesebb elmebetegeket kezelik és tartják fogva a Vihar-szigeten. Két szövetségi rendőrbíró, Teddy Daniels és Chuck Aule azért utazik a helyszínre, hogy utána járjanak és megtaláljanak egy sok lakat alatt őrzött teremből megszökött, veszélyes ápoltat, aki mint kiderül, nem csak egy gyönyörű nő, hanem gyilkos is: gyermekeit és férje halála az ő lelkén szárad.
Hamar kiderül, hogy valami nem stimmel. Természetesen minden és mindenki gyanús, mindenkinek vannak rejtegetett titkai, kérdések özöne merül fel az ápolók, az orvosok és az ápoltak ártatlanságával kapcsolatban, ráadásul kitör egy hatalmas vihar, ami teljesen elvágja a szigetet és lakosait a külvilágtól. Daniels és Alue megpróbálják felgöngyölíteni az ügyet. A titkok pedig nem váratnak magukra…
"Túl okosak vagyunk, mi?"
Kriminek mondanám, de igazából pszicho-thriller. Letehetetlen, olvasás közben feszülten kell figyelnim és követni minden egyes mondatot, leírást. Martin Scoresese nem hiába nyúlt a műhöz, Lehanben nagyszerű munkatársra talált a forgatókönyv megírásához.
A hangulata nem ereszt, bármennyire is szabadulnál.
A Viharsziget mélyebb betekintést nyújt a pszichiátriai kezeltek életébe, betegség tűnetekbe, az intézmények felépítésében, a betegekkel való bánásmódban, a kötelezően meglévő hierarchiába, és abba a látványműködésbe, amelyet nem egy hason szerű klinika magáénak tudhat. Miközben semmi nem úgy történik, ahogy vártam volna. Igen, tilos a végébe beleolvasni!
Eredeti cím: Dennis Lehane: Shutter Island
Magyar cím: Dennsis Lehane: Viharsziget
Fordító: Totth Benedek
Megjelenes: 2004, 2010
Oldalszam: 288
Tetszesi index: 89%
Hogy találtam rá: Bergneustadt kis város, de a könyvesboltja remek.
Miért: Mert már régóta fenem rá a fogam, igaz magyarul. Így is nagy élmény volt.
A FAZ (Frankfurter Allgemeine Zeitung) A nyugalom című regényt az elmúlt évtizedek egyik legjobb műveként jellemezte, méltatta az intenzitását, mert Bartis mindig földhöz közeli marad, még néha a durván képbe vágó szex jeleneteknél is.
A cím már maga is ironikus: „wenderoman”, azaz a visszájában értendő, és túlmutat magán a történeten, hiszen valójában az nem a művet írja le, vonja össze, hanem sokkal inkább egy vágyott állapotot jelez. De a könyv túl rövid, ahhoz hogy teljesen megértsem a „zsarnok, őrült, elviselhetetlen anya” sírfeliratát.
A történetről sem könnyű írni. Anya és fia, az író együtt él valahol pesten egy lakásban. Az anya, Weér Rebekka erős, szenvedélyes és érzéki személyisége mindenre rávetette fényét, egykor ünnepelt, imádói által bálványozott, irigyei által megvetett és gyűlölt színésznő volt, aki bármikor bármiért képes volt megbocsátani magának. Éppen csak tizenöt éve már a lábát sem teszi ki a lakásból. Szorong, retteg, gyűjtögeti disszidált hegedűművész lánya, Judit leveleit, akit szimbolikusan kitagadott és eltemetett és árgus szemekkel figyel íróvá lett fia minden mozdulatát. A író válaszleveleket ír a testvére nevében az anyjának, majd közben kiderül, a lány nem véletlenül nem válaszol: valóban tíz éve halott.
Az író ír, arról hogy ő író, és meghalt az anyja. De egy anya halálába nem senki nem tud beletörődni, egy író sem. Így aztán kényszeresen nekilát, hogy megírja azt, ami az anyjára vonatkozik.
Az író megismerkedik a nagy Ő-vel, szerelmes lesz, méghozzá nagyon, de kapcsolatuk nem felhőtlen… A lány, Eszter nehezen viseli anyja és fia közti beteges szimbiózist.
Az író könyvét kiadják, sikerrel és közben viszonyt kezd egy szerkesztővel, akit már mindenki kipróbált... Nos, innen a történet, olykor valóban gusztustalan, naturális és mindenkinek ajánlatos, aki szeretné elolvasni, készüljön fel lelkileg rá.
Az író tehát egyedül marad az üres lakásban, én pedig azon kezdek tűnődni, vajon mennyire jellemző az átkosban gyökerező családtörténet, mennyire példaértékű, és mennyire igaz. Meg kell mondanom, hogy talán még nem is olvastam ehhez hasonlóan vonzó, és egyben undort keltő, brutális könyvet.
Mintha Bartis kitombolta volna magát; egy igazán nagy tehetség, aki új képeket, felfogásmódot tár elém, és nem engedi, hogy letegyem a könyvet. Egyhuzamban olvastam és fordítottam a nehezebben érthető részeket, noha nem is igazán akartam, mert az eredeti, magyar verzióra vágytam.
Eredeti cím: Bartis Attila: A nyugalom
Német cím: Attila Bartis: Die Ruhe
Fordította: Agnes Relle
Kiadó: Suhrkamp Verlag
Megjelenés: 2005
Tetszési index: 72%
„Ezt az ismeretlen érzelmet, melynek unalma és szelídsége állandóan kísért, tétovázom e szép és súlyos névvel illetni: bánat. Ez az érzés olyan teljes, olyan önző, hogy szinte szégyellem, hiszen a bánatot mindig tiszteletre méltónak tartottam. Igaz, nem ismertem, de ismertem az unalmat, a megbánást, ritkábban a lelkiismeret-furdalást. Ma beburkol valami, mint a selyem, idegesítően és lágyan, és elválaszt a többiektől.”
Hogy találtam rá: Talán 14 éves voltam, amikor elolvastam az 1957-ben kiadott első kiadást. Azóta több újabb kiadással is gazdagodtam már.
Miért: Mindig szerettem a francia irodalmat olvasni, legyen az Sagan, Sartre, Camus, Voltaire, Standhal vagy a nagy kedvenc, Aymé.
Francoise Sagan zsenge korában vált elsőkönyves szerzővé, és az első kritikák után világhíressé is tették. A Bonjour tristesse! című regénye diadalmenetben járta be Európát és Amerikát, annak ellenére, hogy az írónő még inkább volt gyermek, mint felnőtt. Sagan mindössze tizennyolc évesen olyan szemszögből tudta bemutatni a férfi-nő kapcsolatok árnyalatait, az öröknek hitt szerelmet, az ártatlanság elvesztését, a magányt és az ifjúság múlásától való félelmet, hogy könyve mind a mai napig ikonnak számít.
„- A legjobban azt szeretem az ifjúságban, hogy olyan eleven, olyan beszédes...
Szilajul néztem rá, talán keményen is. Igaz, hogy apám szereti az ifjúságot, és kivel is beszélhettem volna, ha nem vele? Azelőtt mindenről beszéltünk: szerelemről, halálról, zenéről. De most cserbenhagyott, ő maga ütötte ki kezemből a fegyvert.”
A történet szerint az alig tizenhét éves Cecile és kicsapongó életet élő apja tökéletes összhangban és boldogságban élnek, a lány nem is akarna ezen változtatni, gondtalannak, felhőtlenül boldognak érzi magát ebben az apa-lánya szövetségben. Csakhogy Raymond szeretője, az intelligens, komoly és mélyérzésű Anne nem tud beletörődni ebbe az életformába és igyekszik változtatni rajta. A férfit, noha csábítja a komolyabb, tartalmasabb élet, gyengének bizonyul, és lánya féltékenysége és „első szerelem” problémája nem engedi, hogy reálisan lássa az életüket.
Egy unatkozó, szomorú és cinikus kamaszlány története, akinek zavaros érzelmeit Sagan nagy empátiával, tiszta, klasszikus nyelven közvetíti.
„Nagyon halkan és nagyon sokáig mondogatom ezt a nevet a sötétben. És ekkor valami megmozdul bennem és én nevén szólítom, lehunyt szemmel: Jó reggelt, búbánat!”
A francia irodalomra rányomja bélyegét egyfajta melankolikus, szerelemtől lángoló életszemlélet, amit a hedonista, követelőző világgal próbál szembeállítani.
A tinédzserkort épphogy hátrahagyó Sagannak pedig sikerült az egzisztencialista filozófiát felhígítania, és könnyen olvasható, kellemes stílusú művé gyúrnia. Az 50-es évekre jellemző francia fiatalság érzése olyannyira átütött minden sorból, hogy az 1954-es év irodalmi eseménye lett, elnyerte a kritikusok díját is.
Eredeti cím: Francoise Sagan: Bonjour tristesse!
Fordította: Boldizsár Iván
Kiadó: Európa Könyvkiadó
Megjelenés: 1987
Oldalszám: 255 oldal
Tetszési index: 78%
Hogy találtam rá: A bergneustadti könyvesboltban fedeztem fel ezt a kincset.
Miért: Nem csak hallgatni, ismerni is szeretem őket. Viccesek, meghatóak és olykor filozofálók a jazz zenészek kívánságai és a róluk készített amatőr, privát polaroid képek. Jazzfanoknak kihagyhatatlan.
Thelonious Monk és Sonny Rollins, John Coltrane, Mingus, Miles Davis, Ornette Coleman, Horace Silver, Duke Ellington, Max Roach, Cannonball Adderley, Art Blakey, Ben Webster, Art Pepper, Kenny Clarke, és így sokan mások. Egy szenzációsan szép album, rövid és a művészek tömör nyilatkozatai, melyek jóval többet érnek, és mondanak el magukról, mint a hosszú interjúk.
Nica (Pannonica) de Königswarter a bebop védőszentje volt, a különcsége épp olyan magasra rúgott, mint a nagylelkűsége. Nem csoda, hogy olyan nagynevű jazz zenészek, mint Art Blakey-től kezdve egészen Thelonious Monkig megbíztak benne, és hagyták, hogy az asszony fotósorozatokat készítsen róluk, sőt személyes titkaikat is megosztották vele.
Világhírnek számított, amikor Pannonica de Königswarter bárónő hírül adta a szomorú hírt: 1955. március 12-én a karjaiban hunyt el Charlie Parker a Stanhope Hotelben, New Yorkban, ahol a bárónővel épp a Tommy Dorsey Showt nézte a televízióban. A nyughatatlan, zseniális modern jazz zenész alig volt 34 éves, de testét tönkre tette a heroin, az alkohol és a gyorséttermi ételek.
Nica gazdag volt és szabadszellemű. Mindig gondoskodó típus volt, és örömmel látta el élelemmel, ruházattal, alkohollal, cigarettával és heroinnal Parkert és a hozzá hasonló jazz zenészeket, hosszabb ideig is. Igazi háziasszony volt, amiért a fehérek sértetten a „nigger-kurvának” neveztek. A zenészek viszont úgy tisztelték, mint a múzsájukat, és olyan kompozíciókat inspirált, mint Thelonius Monk Pannonicája és a Horace Silver Nica's Dream-je.
A bárónő, neveltetésének megfelelően értett egy keveset a festészethez, ő maga is festett. A Rotshild család hagyományait követve választottak számára egy diplomata férjet, akivel öt gyermekük is született. Sok éven át éltek Afrikában, természetes és közelálló volt számára a feketék közege és kultúrája.
New Yorkban minden erejével, magas szintű kapcsolatrendszerével és pénzével támogatta a zenészeket és az új jazz stílust, a bebopot. Majd évek múlva a szállodai lakosztályt feladva vett egy házat New Jersey-ben, amit Thelenios Monk, akivel szoros kapcsolatban állt, és az együtt töltött kilenc év alatt, a bárónő még a kábítószerek használatáról is leszoktatta, egészen élete végéig Nica istápolása alatt élt, Cat House-nak nevezte el.
Nicának az az ötlete támadt, hogy minden vendégét lefotózza és feltesz nekik egy kérdést: „Milyen három kívánsága van?” 1961-1966 között 300 zenész képével és nyilatkozatával lett gazdagabb a Cat House.
Hogy mi mindenre vágytak a művészek? Art Blakey, dobos: 1. szeretsz engem, 2. a fiam végre megoldja a problémáit, 3. elválhassak, és téged feleségül vehesselek. A szaxofonos, Sonny Rollins is álmodott: 1. legyen pénzem, 2. mindent el tudjak játszani a szaxofonon, 3. közelebb kerüljek a természethez. A hét alkalommal is oltár elé lépett, viharos magánéletet élő Dinah Washington a gyermekeiről írt, a pragmatikus Anita O'Day pedig költségeinek csökkentésére vágyott.
A Polaroid képeket a zenészekről és a három kívánságot felsoroló cetliket Pannonica egy dobozban rejtette el. Königswarter már nem élhette meg az album létrejöttének az ötletét és kiadását, miután 74 éves korában, 1988-ban meghalt talán örökre el is feledésbe kerültek volna, ha nem lenne Nadine de Königswarter. A művészettel foglalkozó asszony könyvbe rendezte a megtalált kincset és felkarolta a Cat House működtetését, ahol mind a mai napig nagy kulturális élet zajlik, és továbbra is kiállításoknak, koncerteknek, a jazz és a blues zenészeknek ad otthont.
Eredeti cím: Three Wishes: An Intimate Look at Jazz Greats
Német cím: Die Jazzmusiker und ihre drei Wünsche
Fordította: Michael Müller
Kiadó: Reclame
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 320
Tetszési index: 100%
„Hast du überhaupt gemerkt, daß ich Blumen auf den Tisch gestellt habe?”
Hogy találtam rá: Nászajándékként adtam nővérem esküvőjére.
Miért: Mert kacagtató.
Ádám és Éva naplója
„A hosszú hajú furcsa dolgot mesél nekem. Állítólag a kígyó biztatja, egyen a tiltott fa gyümölcséből, mert akkor nagy és felemelő tapasztalatokhoz juthat. Megmagyaráztam neki, hogy ennek egészen más következménye is lehet. Mert eljönne erre a világra a "halál". Ezzel sajnos nagy hibát követtem el, mert csak bogarat tettem a fülibe. Szeretné megmenteni a beteg ölyvét és friss húst adni a bánatosan sompolygó oroszlánoknak és tigriseknek. Azt tanácsoltam, hogy kerülje a tiltott fát, eszébe ne jusson hozzányúlni. Erre azt felelte, hogy semmi közöm hozzá. Utóvégre nem vagyok az ura és parancsolója. Nyilván ezzel akart viszonyunk rendezésére késztetni. Én azonban úgy tettem, mintha a parancsolásra vonatkozó megjegyzést nem is hallottam volna.”
Írta Ádám a naplójában. Egy olyan időszakra gondolva, amikor még nem volt Éva. De amióta van Mark Twain Évája, az „új teremtés” megjelent, Ádám számára a világ mintha megszűnt volna paradicsomnak lenni. „Ez a hosszú hajú teremtmény mindenütt az utamban van, mindig vár rám, vagy szalad utánam. Ezt nem nagyon szeretem. Úgy volna jó, ha ott maradna a többi állattal együtt.”
És ezzel kezdetét veszi Twain Ádám és Éva naplójában a kalandos élet. A két párhuzamos, napló formájú humoreszk, kroki elsősorban nem a bibliai teremtéstörténet paródiája, hanem a két nem érzelmi fejlődése, megismerése, felfedezése, a férfi és a nő pszichéjének ellentmondásainak ráébresztése.
Twain nagyon is tisztában volt azzal, miről és hogyan ír. Ismerte az élet minden szegletét, tudta jól milyenek a kalandorok, a mezőgazdasági termelők a Mississippi folyó mentén, tisztában volt a rabszolgák helyzetének lehetetlenségével. Sok mindent megélt, tapasztalt politikus és még tapasztaltabb író volt. Tudta mit jelent, ha egy új világ jelenik meg a Paradicsomban.
„Miért beszélek többes számban? Mi kapunk? Mi az, hogy mi? Hol ragadt rám ez a többes szám? Most jut eszembe, hogy az új teremtmény szokott így beszélni.”
Twain a sajátos humor és az irónia eszközével a kor szellemének megfelelően mutatja be és mutat rá, hogy látják a férfiak a nőket, a „hosszú hajú” teremtéseket, akik jelenléte olykor terhes, mert fecsegnek, narcizmusra hajlamosak, érthetetlen módon csacsogók és naivak, ám az idő múlásával nélkülözhetetlen „társakká” válnak. És fordítva. A napló forma pedig kiválóan alkalmas arra, hogy feltárja, és finoman ütköztesse a férfi és a női mentalitás alapvető különbözőségeit.
"Vierzig Jahre später"
„Remélem, hogy Ádámmal együtt halok meg. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen forrón, ilyen sóvárogva kívántam volna valamit. A gondolat, hogy Ádám előttem hal meg, elviselhetetlen számomra. Ha nem lehetséges, hogy együtt vegyünk búcsút az élettől, akkor Isten először engem szólítson el. Mert Ádám erős, és én gyenge vagyok. Neki nincs az én erőmre olyan nagy szüksége, mint nekem az övére...”
Twain a női gondolkodást is kiválóan pellengérre állítja, Éva „gyermekes” ábrándjait, magakelletését, hiúságát, pozitív életszemléletét és a férfiban, Ádámban vetett megingathatatlan hitét és szeretetét. A napló a legmélyebb és legteljesebb ragaszkodást, bizalom és megbecsülés folyamatát mutatja be az „életünk végéig és még azon is túl” szlogen alapján.
Eredeti cím: Adam’ Diary, Eve's Diary
Német cím: Mark Twain: Tagebuch von Adam und Eva
Magyar cím: Mark Twain: Ádám és Éva naplója
Kiadó: Sanssouci Verlag
Megjelenés: 1993
Oldalszám: 74
Tetszési index: 100%
